– Mindketten kortárs zeneszerzők műveit interpretálják. Miért tartják fontosnak ezt?

Kalmár Zoltán: – A kortárs zene előadása a mai magyar zene fennmaradása és itthoni és külföldi megismertetése miatt fontos. A nagyobb koncertszervező irodáknak nincs lehetősége széleskörű kortárszenei sorozatok fenntartására, ezért az alulról szerveződő kisapparátusú kamaraestek azok, amelyek képesek egész évben koncertműsoron tartani a magyar zeneszerzők műveit.  Ilyen kezdeményezés a RÉZkARCOK koncertsorozat is, amelyet Dr. Klebniczki Györggyel alapítottunk. Éves szinten 8-10 ilyen kortárs kamaraestet szervezünk az országban és külföldön egyaránt. A kortárs zene előadása nem csak magáról a hangversenyről szól, hanem egyfajta ismeretterjesztés és iránymutatás is a jövő zenészgenerációi felé. Koncertjeinken nagyon fontos faktor még az oktatás, egy tipikus koncertévad helyszínei mindig tartalmaznak zeneiskolát, zeneművészeti szakgimnáziumot és zeneművészeti egyetemet is. Koncertjeinken fontos ezek mellett a narratíva: ismertetjük a zeneszerzőt, milyen zeneszerzési technikákat alkalmaz, milyen zenetörténeti háttérből merít. 

Szives Márton: – Szerintem ez kevésbé fontos, mint inkább igényli az ember. Akarja, vágyja az új ötleteket.
Hatéves korom óta zenélek versenyszinten és koncertezem szólóban, kamarában és zenekarral. Ez idő alatt
egyszerre volt számomra hivatás és hobbi a zene, így megpróbáltam minél átfogóbb képet kapni róla: miért csináljuk egyáltalán, milyen megjelenései voltak? Mi valójában a zene? Középiskolásként is ott ültem minden szombaton a Bartók Rádió előtt, s a Zenebeszéd című műsort hallgattam, mert sosem volt elég, amit zeneelméletből és zeneirodalomból tanultam. Szép lassan rájöttem, hogy a történelem során az ember mindig a művészeten keresztül tudta a legjobban magát kiismerni, s érdekelt, hogy a mai ember milyen. Még mindig ugyanazokkal a problémákkal küszködik, mint 3000 éve, de most mit gondol róla? S ezt a zenében láttam a legtisztább formában megírva. Másrészt, ahogy a mérnökök sem ragadnak le a kétkarú emelőnél, nekem is egyre újabb teljesítményeket és eredményeket kellett elérnem – természetesen a saját szakmámban. Harmadrészt egy globalizált világban felértékelődik a helyi érték, s mi magyarok exporterek vagyunk zenészből, kultúrából. Úgy gondolom, hogy hazai zeneszerzőkkel együtt dolgozva ehhez az értékhez én is hozzájárulhatok.

– A tanítás mellett miként jut idő a hangszeren való gyakorlásra?

K. Z.: – Általában előtte és utána szoktam gyakorolni. Szerencsére kertes házban lakunk így akár késő estig
is elhúzódhat a műhelymunka. Sokszor játszom közös hangversenyeken a növendékeimmel, ami vélhetően kedvet ad nekik a kortárs művek előadásához. Remélem a diploma hangversenyükön egyszer majd hallgathatok magyar kortárs harsonaműveket is.

Sz. M.: – Egyszer feltettem a kérdést egy ismerősömnek, hogy ,,Hogy fogok én így gyakorolni?” Azt mondta: „hogy” nélkül. Igaza volt. Nem baj, hogy nem leszek 100 pontos pedagógus, de a diákjaim élvezettel jönnek órára, koncertezünk, koncertre járunk, szakmai találkozókon veszünk részt úgy, hogy napi minimum három órát én is gyakorlok. Amíg diák voltam, számomra mindig azok a tanárok jelentettek fejlődést és példát, akikben láttam a gyakorló zenészt, s ezt tudom én is nyújtani: célt, példát. Szerintem fontos az oktatás, szeretek is tanítani. De muszáj, hogy az ember ne pedagógusként, hanem tanárként legyen jelen, ha szaktanár. S ebben a békéscsabai Bartók konzi szerintem mind diáknak, mind tanárnak egy hihetetlenül támogató és egészséges környezet – kevesek egyike az országban.

– Újítás… Mi jut erről az eszébe?

K. Z.:– A zene nagyon változatos művészeti ág. A tonális és modális hangrendszerek és a klasszikus formák
mellett új vagy ritkán használt zenei faktorok is előtérbe kerülhetnek a kortárs zenében, melyek mesteri használatával új zenei világot teremthetnek a zeneszerzők. Az új művek pedig kölcsönhatást gyakorolnak az előadói praxisra, ami ideális esetben az oktatási anyagokban (mintatantervek, tanmenetek) is megjelenik.

Sz. M.: – Egyik interjúm azt a címet kapta nemrég, hogy „Nem kell mindennel a közönség elé állni.” Ez a megjegyzés az interjú végén hagyta el a számat, s a riporternek annyira megtetszett, hogy cím lett belőle. Ezt tudom most is mondani. Az újítás fontos. De csak akkor, ha ismerjük a hagyományokat, mert különben gyökér nélkül – mint a növény – elszárad. Muszáj kísérletezni, mert a tömegtermelés gyakorlata a művészetben is jelen van, s ez akkora zajt gerjeszt, hogy szinte lehetetlen kiemelkedni belőle. Épp ezért kellenek a vadonatúj ötletek. De azokat az ember csak akkor tudja kidolgozni, ha kicsit kilép a jólétből, a biztos folyamatokból. Viszont ha valaki képes uralkodni magán, áldozatokat hozni, s kivárni, amíg az újítását kidolgozza, akkor az meghozza gyümölcsét. S ami a legfontosabb: Nem lesz attól valami jó, hogy sok energiát öltünk bele. Az én projektjeim (például: Munkácsy Vizuál, Klatzow Projekt, Xenorigin, Philip Glass életműkoncert) mind csak kortárs zenét alkalmazó performatikus és vizuális előadások. Nagyon szeretik őket: országszerte és külföldre is viszem teltházzal. De ezt hosszú kísérletezés (innováció?) előzte meg. A kortárszenei koncertekben nincs egy kialakult kánon, mint a klasszikus repertoárban: szelektálni kell a műveket. S ez az előadó feladata. Ez nem azt jelenti, hogy rosszak a zeneszerzők, hanem azt, hogy a művük – legtöbbször zseniális –, amiben újítani akarnak, még vár egy ötletre. S én azért vagyok, hogy ezt együtt kidolgozzam velük.

Munkájukhoz további sok sikert és örömet kívánunk!